Vártam egy-két napot, Jóska, talán még most is korai üzenetem. Bízom benne, hogy felébredtél már odaát, s találkoztál Istennel, ami az ősi magyar bölcselet és az igazság szerint a legmélyebb találkozás Önmagunkkal.

Ahonnan én látom, jó találkozás lesz ez.

Mert szépen csináltad az életedet. Őszintén, bátran, a zsenik nehéz nyelvén, ami egyszerű és igaz. És akiknek ez a földi valóság súlyos tragédia, és a legröhejesebb komédia. Egyszerre. Mert ez a kettő – tudtad -, ugyanaz.

A szemedből több mélység, igazság, fájdalom és huncut derű sugárzott, mint sok száz színházi előadásból, melyet láttam.

Nem véletlen, hogy kabarédban a legnagyobb művészek dolgoztak veled.

A zsenik.

Tudták, hogy a testvérük vagy.

Ne hidd, hogy csak a színész művészete mulandó.

Mint láttad, maga a színház is.

A szobroké és festményeké.

Az írott műveké is.

„Nincs itt nekünk maradandó városunk”

Amíg azonban mi még itt élünk, a mulandóságban, csak egyet kívánok: tanuljuk meg tőled, hogyan kell egy József Attila verset elmondani!

Szeretetemet küldöm itt maradó társadnak és gyermekeidnek, akik ezt bizonyára olvassák – és Neked.

Jövők, s a többit majd megdumáljuk együtt.

 

Müller Péter