Mit érlel a sorsunk?
Időskoromnak van egy hátránya. Nem szívesen írok. Legalábbis nem úgy, mint fiatalon. Akkor még élveztem az írást, gyönyörködtem a hatásos mondatokban, az érzékletes leírásokban, melyek élővé tették a papírt. Élveztem a lüktető sorokat. Ma pedig úgy vagyok már, mint egy öreg suszter, aki faszögekkel rögzíti a talpat a felsőrészhez, s utána jó erős cérnával megvarrja a kitaposott cipőt, hogy sokáig tartson. Nem baj, ha nem esztétikus, csak tartós legyen. Strapabíró darab. Nem azért, hogy kívül szép, hanem hogy belül jó legyen. Ha megkérdezed, milyen könyvet írnék legszívesebben, azt felelném: olyant, amin nem látszik, hogy írták. Olyan legyen, mint egy lábhoz idomult, elnyűtt cipő, mely hűségesen szolgál, sokáig fog tartani, és kényelmes járni benne. Az öreg suszter pedig nem gyönyörűségből dolgozik, hanem szolgálatból. Ebben már nincs nagy öröm. Gondolom, ezért szokott fütyörészni néha munka közben. Teszi a dolgát, s miközben kopácsol, szórakoztatja magát. Így írok manapság; nem tűzzel, hanem fontolgatva – ez az időskorom hátránya. De előnye is van ám! Mert vissza tudok nézni, és látom, hogy mi lett belőlem.
Látom, hogy mi vált valóra a hitemből, a gyermekkori sejtelmeimből. Látom, mi lett mindabból, amire kamaszkoromban vágyakoztam. Látom, mi lett azokból a lelki csírákból, melyeket valaha ábrándként éltem meg. Hogy miről szól egy színdarab, azt csakis az utolsó felvonásból értjük meg, amikor kibomlott már a sztori, s látjuk, hogy mi lett belőle. Az elején minden lappang. Rejtőzik. A Színházról még sokat beszélünk, mert ez volt, és ma is ez az életem. Ott tanultam legtöbbet a világról, a teremtésről, az emberi lélekről is. Ma is ott élek a színpad mögött (néha még rajta is) – de már most, a beszélgetésünk elején elmondom, hogy megérteni egy színdarabot csakis akkor lehet, ha ismerjük a végét, s tudjuk, hogy mire ment ki a játék. Az elején nem tudjuk még. Az életünkkel is így vagyunk. A végén derül ki, hogy miről szólt az egész….
GONDVISELÉS – részlet Fotó: Tom Hussey
