Manci választott minket nem mi őt. Sóhajtva jelezte az alomból, hunyorgó kistestvérei közül: „Én vagyok az!” Ő volt az, valóban. Halkan jött, csendesen élt, csendesen ment el. Elaludt, az orvosnál. Manci együtt nőtt fel az unokámmal. Mint egy szótlan angyal. Mint a kistestvére. Amikor meghalt, attól tartottam, nem bírom ki a hiányát. Nagyon lehet szeretni egy kutyát. Igyekeztem elnyomni a fájdalmamat. Megfogadtam a másoknak adott tanácsomat: „Legjobb gyógyszer, fájdalom és sajgó sebek ellen: nem gondolni rá!” Sikerült. Nem fájt….

De tegnap véletlenül megpillantottam ezt a képét, Verámmal összebújva, és kaptam egy sírógörcsöt. Sírtam, sírtam. Bőgtem. Jajgattam. Üvöltöttem a fájdalomtól. Ezt a pár mondatot csak napok múlva tudtam megírni… Mintha itt lenne most is, csak nem látom… Ezzel áltatom magam, hogy kibírjam a hiányát.

 

Itt rendelhetsz dedikált könyvet 25% kedvezménnyel.