Kár, hogy csak ez az egyetlen képem maradt meg első mesteremről, és nem egy olyan felvétel, amelyen valakinek a szemébe néz.

Azt a tekintetet nem lehet elfelejteni. Nem rád nézett – hanem beléd!

VALAKIRE, aki mélyen benned él.

Egyszer egy házaspár jött hozzá. A férfi egy nyakába akasztott kendőben hordta a lebénult, elvékonyodott jobb karját. Senki sem tudta meggyógyítani. Clem mindenkit kiküldött a szobájából. Az asszonyt is. Csak én maradtam mellette, mint tolmács. Ő pedig a beteg előtt ült, a földön, jóga ülésben. (Mindig alacsonyabban ült, mint mások. Alattuk, sohasem felettük.)

– Add ide a két kezed. Tedd a tenyerembe.

A férfi béna balkezét a jobbjával helyezte a mester kinyújtott bal. Majd egészséges jobbját a jobb tenyerébe tette, mint akik „vöröspacsit” játszanak. Clemendore ekkor ránézett a férfire. Nem a szemébe, a homlokára nézett. És elkezdett beszélni Valakihez, aki a beteg homloka mögött élt.

 – Érzed a jobb kezedet?!…   – Igen…

– Érzed, hogy a tiéd, hogy benne vagy?   – Igen… – felelte a férfi s homloka gyöngyözni kezdett.

– És a balt?  – Azt nem érzem.

És akkor Clem rákiáltott a verítékező férfire. Szigorúan, megrovón, keményen. Szinte üvöltött a lelkével. Szidta, mint apa a komisz kölykét. – Miért engedted el a balkezedet?!…  Gyáva vagy?!… Gyenge vagy?!… Megijedtél?!…Miért félsz?!…EZ A KÉZ A TIÉD!!!… TESSÉK MEGMOZDÍTANI!!! És az évek óta mozdulatlan balkéz ujjai, mint a nyíló virág szirmai, remegve megmozdultak és kinyíltak. Az asszony felsikoltott a függöny mögött. Csodát látott. Olyasféle csodát, amelyek Krisztus útját is kísérték.

Nem mesélem tovább. Később a mester megtanított arra, hogy nem ő gyógyította meg, hanem visszaadta a hitét a férfinek. Nem vele beszélt, hanem a lelke mélyén élő VALAKIVEL. Ugyanezt teszi minden jó író is.

 Ha írok, nemcsak veled beszélek, hanem azzal a VALAKIVEL, aki lelked mélyén él.