“Ha valamit szívesen átadnék neked, az lenne, hogy villámgyorsan elfelejtem a bajaimat. Valahogy nem figyelek oda.”

Azt hiszem, aki távoli célokért él, mind így van ezzel. Annyira vonzza a jövőbeli cél, hogy elfelejti, hogy sánta. Időnként belenyilall a jelen fájdalma, eszébe jut, hogy „Jujj!”…most nem jó! Sőt, rossz! Fáj!”… de aztán mégis fut tovább. És hamar elfelejti a baját. Amíg sportoltam, a túllépésnek ez a művészete fokozottan működött bennem, gyakori élményemmé vált. Nem igen vettem észre, hogy megsebesültem. Ha fölrepedt a szemhéjam, csak onnan, hogy nem jól láttam. Nem éreztem a sebemet és hamar gyógyult.  Úgy hívtam magamban ezt, hogy a „Gyors kioldás művészete.” Lélektani oka pedig az, hogy a jövőnek élek. Még akkor is, ha látom, hogy csak egy hosszú, vaksötét alagúton jutok el hozzá. Valahonnan valahová tart az életem. Úgy is mondhatnám: szüntelen „fejlődésben” vagyok. (Mert lehet megállni, de az már visszafejlődés, a bukás kezdete.)

Jövőtlen ember nem igen tudja élvezni a jelenét. Nyugodtan leülni és boldognak lenni csak akkor tudok, ha egy biztató jövő áll előttem. Nem tudom mi az, de legalább sejtem. Az ember: átmenő. A szó igazi értelmében csak egy átsuhanó pillanatig „van otthon.”

És a halál? – kérdezed. Természetesen, az ilyen életszemlélethez az kell, hogy tudd: nincs halál. A halál is csak átmenet.

Van, aki földbirtokos.Te légy jövőbirtokos.

Arcod fordítsd a Nap felé. Koromsötét éjszaka is.