Minden pici gyereknek van egy hosszabb-rövidebb ideig tartó időszaka, amikor fölfedezi játékai között a tükröt. Rájön arra, hogy az a mozgó, kopasz kis fejecske ő maga, és a nyúlkáló karok az ő karocskái. A benne lévő szándékok megegyeznek a tükörkép mozdulataival, és eltelik egy kis idő, míg rádöbben, hogy az, akit úgy élt meg idáig, mint ÉN, egyszer csak ott van a tükörben, mint egy másik, egy Ő, akit éltet, mozgat.

Hamarosan fölfedezi, hogy ez a kép mindig azonos magával. Ha én fölemelem a fejemet, ő is fölemeli. Ha nyúlok felé, ő is felém nyúl. Ha ránézek, rám néz, ha mozgatom az ujjacskáimat, ő is mozgatja – belekapok, de csak az üveget érintem. És ahogy lassan beletanulok abba, hogy Én, megszokom azt is, sőt, később meg is értem, hogy a tükörbeli Ő is én vagyok. Kívül mutatja, amit belül élek. Ez egy roppant tanulságos folyamat, mint ahogy az is, hogy az én-tudat mellett lassan kialakul az a felismerés, hogy vannak az életében mások is, akik egyáltalán nem Én-ek, hanem Te és Ő és Mi és Ti. Később ez megszokottá válik, olyannyira, hogy erről a folyamatról teljesen megfeledkezünk.

Elfelejtjük, hogy én-szerepünkbe valaha beletanultunk…

JÁTÉK AZ ÉLETÜNK ( részlet)

 

Itt veheted meg dedikált könyvedet.