Életem sorsmotívuma
1956. április 4-én találkoztam a szerelmemmel. Azóta együtt vagyunk. Közben sok minden történt velünk. Meghaltunk, újraéledtünk, vagyis átéltük mindketten a halál élményét (ez fontos!). Évekre szétmentünk,
újra összekerültünk, betegek lettünk, meggyógyultunk. Mérhetetlenül sokat aggódtunk egymás miatt.
Öregek lettünk, persze. És mégis… végighúzódik a sok évtizeden át valami, ami… nem tudom másképp kimondani, csak ilyen szentimentálisan hülye, de igaz mondattal: ha ránézek, bármikor könnybe lábad a szemem. Ez a fájó-boldog megrendülés ott lappang bennem. Soha nem gondolok rá, ahogy egy hajós sem gondol arra, hogy milyen ijesztően mély alatta a tenger, mert csak a felszíni hullámokat látja, azokkal küzd. Egy lényeges emlék, ami segít talán abban, hogy felfogjam: a szerelem életem legfőbb sorsmotívuma. Mindennél fontosabb…
Vallomás a szerelemről ( részlet)
