Titokban elkapott pillanat az erkélyen. A lány: Kati. A fiú én vagyok.

Vajon mire gondolhattam? Próbálom fölidézni. Nem emlékszem. Látom, hogy Kati tud csókolni – én nem. Ügyetlen vagyok. Mamlasz. (Még!)

És most hirtelen fölrémlik egy homályos, régi érzés: én nem is a Katit szerettem!  Én Piroskát szerettem, a szomszéd kislányt! Vele nem kerültem ilyen közelségbe – csak a kezét fogtam meg a kerítésen át. Szerelem – igen, igen, szerelem! Négy-öt évesen már átéltem azt, amit később is sokszor – s már akkor is tudtam, hogy ezt úgy hívjuk: SZERELEM.

Már akkor is éreztem. Csak azt nem tudtam, hogy ebbe a vonzalomba bele is lehet halni. És azt, hogy az ember szerelmes lehet egy egész életen át. Mit sejtettem erről valaha? Nem tudom. De ma is élem azt, amit ez a kisfiú. Ma is ilyen vagyok, csak felnőttem, és elvesztettem az angyalhajamat, és a tisztaságomat.

Kisestem a Paradicsomból.

.De meggyőződésem, hogy a gyermek lelke roppant gazdag, az egész eljövendő élete benne rejlik, ám a külvilág számára mindez nem látható. Kis Buddhák, Jézusok, Máriák ,Rómeók és Júliák vagyunk, valamennyien. Gyerekkoromban sokkal többet tudtam Istenről, mint ma. Ha akkor tudok írni, a mostaniaknál lényegesen jobb könyveket írok.