Még meg sem jelent az új könyvem, amelynek címe: „Férfiélet, női sors” – de már az előszeléből érzem, hogy nagy vihart kavar majd. Sőt, háborúságot, melyet nem szeretnék. De nem lehet elkerülni.

Azt mondják: nőpárti vagyok. Azért van több női olvasóm, és még több heves férfi bírálóm. De még a nők között is sokan úgy érzik, hogy elfogult vagyok velük. Az igazság az, hogy én nem vagyok nőpárti. Megvizsgáltam a lelkemet, és ez nem igaz. Már magától a szótól, hogy „párt” iszonyodom. Ha van egyáltalán „párt”, amelynek híve vagyok, az az emberpárt. Ennek is van sajnos veszélyes ellenzéke, mely embervoltunk vészes hanyatlását okozza. Ez nem párt, hanem a lélektelenné válás láthatatlan ereje. Ebben a hanyatló korban nehéz embernek maradni. Férfinek és nőnek is. Apának is, anyának is.

Írásaimat alapvetően félreérti az, aki azt olvassa ki belőlük, hogy én a két nemet pártokra osztom, és össze akarom ugrasztani. Éppen ellenkezőleg. Azt keresem, hogyan tudjunk találkozni. Annyiban azonban igaz a „nőpárti” vád, hogy a nőket könnyebben mentem fel, mint magamat, és magunkat, férfiakat.

A felelősség az emberiség történelmének alakulásáért elsősorban bennünket terhel. Évezredek óta mi csináljuk. Férfimű. Ádám műve, nem Éváé. Ha egy autó a falnak rohan, azért elsősorban a vezető a felelős. Amíg ezt a felelősséget kihárítjuk, vagy egyáltalán meg akarjuk osztani, fele-fele alapon, gyáva dolgot művelünk. Olvasd el a nők több ezer éves világtörténelmét. És állapítsd meg magad, kinek mennyi a történelmi felelőssége.