Két évvel ezelőtt kinyitottunk a padláson egy vén koffert, és találtunk benne egy csomó
magnószalagot. Kiderült, hogy anyám magnóra mondta élete rejtett titkait. Hónapokig ült a
félhomályos szobájában, és mesélte a csodákat. Hogyan volt kislányként vadul szerelmes egy
családos főpincérbe, hogyan szeretett bele az apámba, milyen keserves nászéjszakájuk volt egy
jéghideg vonatban, elmesélte, hogyan vesztette el a szüzességét és esett velem teherbe; mit
érzett, amikor én a méhében voltam, és belülről adtam neki életjeleket.
Kincset találtunk a kofferben.
Gyerekeim a kazettákat legépeltették, és elolvastam a kéziratot.
Sírógörcsöt kaptam.
Soha így nem sírtam még. Üvöltöttem.
Ha meghallotta a túlvilágon, bizonyára ő is megrendült.
Nem nekem mesélte az emlékeit. Saját magának. Nem is remélte, hogy én ezt a csodálatos
monológját valaha megtalálom. „Saját színházamban nemcsak életem főszerepét játszom – de
a mesém hallgatója is én magam vagyok.”
Én már öregen, neves íróként bukkantam erre a kincsre.
Úgy is hív néha: “Az én író fiam”.
Dolgozni kezdtem rajta, hogy a hangja könyvvé váljon.
Nagy mesélő volt. Könyve teli van humorral, derűvel, kacagással — és tragédiával.
Életem legszebb művének – művünknek – tartom ezt a könyvet.
NEM HITTEM VOLNA, HOGY VALAHA TÁRSSZERZŐJE LESZEK HOLT
ÉDESANYÁMNAK.
Azt hiszem, példátlan, hogy egy író az anyja szemével látja meg önmagát.
Az a szem, amivel ő látott, egy bölcs asszony tekintete volt.
Nagy tanítás rejlik minden meséjében.
Az ő titkos könyve tanít meg, hogyan kell a pokolban is vidáman élni.